Kultúra

A Barbie gyógyír, fricska, őrült jó buli – és az év filmje

InterCom
InterCom
Azt a bravúrt, amit a Barbie bemutat, tanítani se lehet. Ehhez olyan intuitív, vicces és bölcs rendezőnek kell lenni, mint Greta Gerwig. Ez a film a legjobb dolog, ami idén a mozikban történt, de az utóbbi sok-sok év távlatából is toplistás.

Az év filmje – nagy szavak, tudom, talán tartozom is miatta némi magyarázattal. Kezdve mindjárt azzal, hogy az év filmje nem biztos, hogy szükségszerűen az év legjobb filmje is – ezt azért korai lenne kijelenteni így az év felén alig túl, már ha egyáltalán kiválasztható egyetlen legjobb egy ennyire szubjektív témában. Hogy miért tartom a Barbie-t ezzel együtt esélyesnek az év filmje címre? Egyrészt, mert azt már most nyugodtan borítékolhatjuk, hogy egy filmet sem fog nagyobb hype övezni idén, mint a Barbie-t: sem a Marvel, sem a Star Wars-franchise nem dob idén igazi mérföldkövet, az új Avataron már túl vagyunk, egyéb, nagy nevű franchise-filmek jöttek és jönnek ugyan, és a karácsonyi szezonra is várunk pár ígéretes címet, de azt a lázat, amivel a Barbie-t várta a nép, aligha fogja megugrani bármi. Ennek nyomán szinte borítékolható az is, hogy a Barbie ott lesz az idei jegybevételi toplista élvonalában: a filmtől alsó hangon százmilliós nyitóhétvégét várnak az amerikai mozikban, és témájából fakadóan a gigantikus kínai mozis piacon is alighanem brutálisan szerepel majd. Az online rajongásból, az extra vetítéseket beiktatni kényszerült mozik kínálatából és a díszbemutató hangulatából ítélve nem elképzelhetetlen az sem, hogy a film végül nyeri az egész évet is.

A Barbie-ra láthatólag az extázisig rápörgött a világ, és nemcsak a nők, a férfiak is, ha máshogy nem, hát a zseniális Barbenheimer-geg részeként. Kíváncsiak rá a baba rajongói épp úgy, mint az ellendrukkerei – a trailer is kiemeli: ez a film akkor is neked szól, ha imádod Barbie-t és akkor is, ha utálod, ezzel egyébként nem is hazudik –, ráadásul a film nemcsak látatlanban, de megnézése után is összehoz férfit és nőt, drukkert és ellendrukkert. A Barbenheimer-jelenség is ezért születhetett meg: a Barbie az Oppenheimerrel való versengés helyett, amibe bele akarták kényszeríteni, az együttműködésre szavazott, szerencsére utóbbi stábja is meglátta ebben a lehetőséget, az eredményt pedig mindannyian élvezhetjük.

Ha már itt tartunk: ha az év filmje cím nem is jönne össze, az év filmmarketingje cím már egyértelműen a Barbie-é, nem is annyira a büszkén viselt Barbie-esztétikával készült és egyértelműen női célcsoportra célzott klasszikus hirdetések miatt, mint inkább az olyan, szájról szájra terjedést okozó finomságok miatt, mint a Barbenheimer-jelenség vagy az, hogy Margot Robbie a film hivatalos eseményein kisebbfajta divat- és barbitörténeti show-t vonultatott fel. És végül az utolsó, de talán legfontosabb ok, amiért az év filmjének merem nevezni a Barbie-t, az az, hogy a film láttán kiderül: a hype ezúttal nem bizonyult üres lufinak. Ez a film ugyanis zseniális.

InterCom

Rejtély, hogy ekkora érdeklődés mellett hogy csinálta, de a Warner valahogy megoldotta, hogy a film története ne szivárogjon ki idő előtt. Így aztán nyilván ez a cikk is tartózkodni fog a spoilerektől. Ami elmondható: a történet úgy indul, hogy főszereplő sztereotipikus Barbie (Margot Robbie) tökéletes élete, melyben minden nap a legjobb nap napsütéssel, finomságokkal, csodás ruhákkal és mindig hibátlan külsővel, sikeres, gyönyörű és kedves barátnőkkel és az őket körülrajongó, de azért illedelmes távolban maradó Kenekkel egyszer csak elromlani látszik. A halandóságról szóló gondolatok keverednek Barbie addig örökké derűs fejébe, és, ha ez nem lenne elég ijesztő, az addig örökös tűsarkas pózba merevedett talpa hirtelen elromlik, tudniillik: a sarka leér a földre. Sőt, az igazi horror is bekövetkezik: narancsbőr jelenik meg a combján! (Remélem, érezzük, hogy már a felütésben is mennyi találó fricska van.) Az ilyen furcsaságokkal Barbieland csodabogárjához kell fordulni, Furcsa Barbie-hoz, aki folyton spárgázik, és veszedelmes a frizurája, mint megtudjuk, azért, mert a való világban valaki túl durván játszott vele – itt a néző, aki egykoron maga is durvult egy-két Barbie-jával, az enyhe bűntudat gombócát lenyeli – ebben segít, hogy a fergeteges Kate McKinnon mint Furcsa Barbie szokásához híven itt is őrülten szórakoztató. Mint kiderül, a főhősnek az az egyetlen esélye, hogy megjavítsa a sarkát, ha elmegy a való világba, és megkeresi, ki az, aki vele játszik, és akinek a szomorú gondolatai valahogy átszivárogtak az ő babafejébe.

Igen ám, de az örökké bizonytalan, hivatalosan a pasijának nevezett, de valójában örökké a barátzónában ragadt Ken (Ryan Gosling), aki csak akkor nyugszik meg, ha Barbie ránéz, eltökéli, hogy barátnőjével tart. A bonyodalmat éppen ez okozza: amíg Barbie megtalálja az anyát, Gloriát (America Ferrara), aki makacs rosszkedve ellen előszedte régi babáját, és közben megfertőzte saját egzisztenciális válságával, Ken elcsatangol a való világban, és kicsit túlságosan is megihleti a férfiak ottani helyzete. Így Barbie-nak hamarosan már nemcsak a saját problémájával, de az őt üldöző Mattel-fejesekkel, élükön a CEO-val (Will Ferrel) és a Ken által felforgatott Barbie-világ problémáival is meg kell küzdenie.

InterCom

Észrevettük, mi történt itt? Az összeszokott Greta GerwigNoah Baumbach írópáros húzott egy váratlant, és egy vargabetűt leírva felforgatta a történetet, és elérte, hogy Barbie és a többi Barbie, valamint a való világbeli nők mellett ez a történet Kenről és a többi Kenről, valamint a való világbeli férfiakról is egyaránt szóljon, éspedig mindenkinek az elevenére tapintva. Rávilágítva, hogy a versengés versus kooperáció dilemmában mennyivel előbbre vivő a kooperáció útját választani – amit klasszikusan, ugye, a női értékrend részének tekintünk – Gerwig kinyújtotta a kezét, és elválasztás, árokásás és elutasítás helyett beölelte a történetbe a fiúkat. Ez, ha némi lélektani ismerettel felvértezve nézzük, konkrétan egy monstre, popkulturális léptékű anyaseb-gyógyítás, traumafeloldás – egy súlytalan csajmozinak tűnő, hollywoodi blockbusterben! (Az előző mondat végén a felkiáltójel egy Gerwig nagyságáról szóló, perceken át tartó, vehemens gesztikulációval terhelt, rajongásteli kirohanást álcáz, amely szétfeszítené e cikk kereteit.) Ha a mélylélektani áthallásokat nem is érzi mindenki, az már sokkal nyilvánvalóbb, hogy Gerwig emellett teker egyet a férfiuralom-nőuralom vitán, nem hirdet győztest, nem fordul véresszájú diadalba – egyszerűen illusztrálja a nagyon fontos, messze nem eleget tárgyalt gondolatot, hogy a patriarchátus nemcsak a nőknek rossz, hanem a férfiaknak is (a miértekről itt egy egész jó összefoglalás angol nyelven), a válasz pedig nem a nőuralom, hanem az együttműködés. Amihez jól jön némi megértés egymás felé, egy kis séta a másik cipőjében, és a kellő helyeken néhány őszinte bocsánatkérés. Gerwig filmje kihangosítja a férfiak panaszát is – akkor is, ha egyébként ízig-vérig női film.

InterCom

Olyannyira női film egyébként, hogy a film abszolút csúcspontja egy monológ, ami még Gerwig előző nagy bravúrja, a Kisasszonyok nagyon emlékezetes monológjain is túltesz. A történet középpontjában álló Gloria – egy átlagos nő, aki nem lett se űrhajós, se topmodell, csak egy lapos házasságban és pocsék melóban darvadozó nő, aki nem találja a hangot kamasz lányával – mondja el, és a női lét lehetetlen, teljesíthetetlen, megugorhatatlan ellentmondásokkal teli voltáról szól, de olyan támadhatatlanul pontosan, hogy a monológ elhangzásakor hirtelen pattanásig feszült némaságba burkolózott a nem éppen a fegyelmezettségükről híres celebekkel teli moziterem. Én speciel tudtam volna rajta éppenséggel bőgni is, vagy dolgokat törni össze, esetleg ordítozni valakivel, mi több,  ha rajtam múlna, ez a monológ örök időkig memoriter lenne világszerte, hogy minden egyes gyerek kívülről tudja, mint mi a Himnuszt, a Szózatot, a Nemzeti dalt vagy az átokverte Ómagyar Mária-siralmat, vagy ahogy boldogabb helyeken az Emberi és polgári jogok nyilatkozatát tudják, horribile dictu: ahogy a Miatyánkot tudjuk. De ha idáig esetleg nem is merészkedünk, akkor is nagyon remélem, hogy ezt a monológot valahogy úgy idézzük majd, ahogy a Harcosok klubja szabályait, a „sose szabad fullba nyomni a kretént”, meg a többi klasszikus filmes szállóigéket. Ezzel a monológgal színész-szakokra illik jelentkezni, ez a monológ egy igazi mic drop, pofon, tükör, gyógyír, tanítás, igazságtétel, egy nagy, káromkodás helyett kiadott női sóhaj.

És még mielőtt valaki megijedne, hogy a Barbie a látszat ellenére valami köldöknézős, vérkomoly, filozofálós bölcselkedés lenne, hangsúlyozom, hogy nagyon, nagyon nem az: a Barbie fenomenális szórakozás, amin szinte az első perctől az utolsóig lehet röhögni. A Barbie lelke legmélyén egy szatíra, egy többszörös műfajparódia, időnként szinte akciófilm és annak paródiája, vígjáték és annak paródiája, musical és annak paródiája, felnövéstörténet, anya-lánya sztori, társadalmi kommentár nemi szerepekről, kapitalizmusról, patriarchátusról, fricska minden érintett orrára, és ha még ez sem lenne elég: igazi őrült látványpornó és divatfesztivál is.

InterCom

A cukorkaszínű optimizmust és a mélységet is hozni képes Margot Robbie-nak és az őt időnként háttérbe szorító Ryan Goslingnak pedig fenomenális jutalomjáték. Emellett a Barbie megugrotta azt a szinte lehetetlen küldetést is, hogy egy, aranytojást tojó tyúkját olyan kemény kézzel őrző cég, mint a Mattel is boldog lehessen a végső produktummal – mert nem kétséges, hogy a film hatására megint megugrik a Barbie babák iránti kereslet, miközben a cég is úgy kap fricskát a filmtől, hogy attól nem sérül a vállalat imidzse –, de a film is film maradt, nem vált egy monstre Mattel-reklámmá.

És a néző is jól jár: a Barbie őrült vicces annak is, aki az egyszerű humort érti és kedveli, és annak is, aki a szofisztikáltat, élvezetes lesz direktben értelmezve és gegként, metában is – kicsit, mint anno a Lego-kaland, ami azt is jelenti, hogy a filmet a közönség és a kritika egyaránt kedvelni fogja – és meggyőzi azokat is, akik némi szkepticizmussal tekintenek a filmet övező őrületre, hangulatában, látványában tökéletesen eszképista, üzeneteiben mégis okos és átgondolt. A Barbie-film kibékíti és összehozza a nőket és a férfiakat, és közben mégis megmarad girlpower-csatakiáltásnak és nagy, időnként klisés, de minden ízében szeretni való csajos összeröhögésnek is közös, narancsbőrtől tűsarkúkon át nőgyógyászati vizsgálatokig terjedő nyomorainkon.

A Barbie július 20-tól látható a mozikban. 24.hu: 9/10

Ajánlott videó

Olvasói sztorik